Tanítási filozófiám

Most, hogy a gyakorlott, 30 éve tanító tanárok szembesültek az életpálya modell nehézségeivel, nem lehet mást hallani, csak azt, hogy ilyen kompetenciával kell rendelkezni, olyan kompetenciával kell rendelkezni, ez legyen a tanítási filozófiád, így tervezd meg az óráidat. Nekem, kezdő tanárjelöltnek talán még nehezebb dolgom van mindezeket átlátni. Az egyetemi órák, a szemináriumok és előadások sokat segítenek meghatározni céljaimat, mégis úgy gondolom, hogy ezen a ponton nagyon sokat alapozok korábbi empíriáimra. Minden leendő tanár fejében ott élnek az emlékek, hogy milyen tanárok szeretnénk, és milyenek nem szeretnénk lenni. Ezen a ponton azonban megpróbálkozom saját tanítási filozófiám szavakba öntésére.

Szerencsésnek mondhatom magam, amiért középiskolában volt nyelvtan órám, a legtöbb diák azonban az irodalmat tanulja magasabb óraszámban, sokszor a nyelvtan teljes kihagyása mellett. Úgy gondolom, hogy a kettő nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz, nem véletlen, hogy egy tanár tartja a két órát, és mind a kettőben jártasnak kell lennie. A nyelvtan megértésével gazdagabb rálátásunk nyílik a világra, és szentül hiszem, hogy a helyes anyanyelvhasználattal az irodalmi műveket is könnyebben értelmezni tudjuk. 

Látható, hogy a nyelvtan a "szívem csücske", ezért is tartom kifejezetten fontosnak, hogy ezt a tantárgyat is megillesse ugyanaz a presztízs, mint az irodalmat. Küldetésemnek érzem, hogy bebizonyítsam a diákoknak, hogy a nyelvtan nem egy száraz, bemagolható, fölösleges ismeret. A "magyar vagyok, ismerem a saját anyanyelvem" mottóval mindenki találkozik, mégis úgy érzem, hogy ez az állítás sok esetben kritizálható. A nyelvtan nem csupán elméleti tárgy, gyakorlati használata sokkal jelentősebb. Helyes ismeretével könnyebben tudjuk vitáinkat megnyerni, érveléseink pontosabb és logikusabb hatást keltenek, beszédünk ékesebb és meggyőzőbb lesz. Tökéletes alkalmazásával egy interjú során jobb benyomást keltünk, konfliktusainkat könnyebben tudjuk kezelni, és még számos előnyt is élvezhetünk azokkal szemben, akik kevésbé tudják saját anyanyelvüket helyesen használni.  

Az irodalom tanítása viszont egy teljesen más légkört kíván. Szeretném, ha a diákok nem azt éreznék, hogy nekik mindenképpen verset kell elemezniük úgy, ahogy azt a tankönyv megkívánja. Teret adnék az új gondolatok felszínre törésének, és választási lehetőséget nyújtanék az apróbb döntésekben. Ha egy korszakban több meghatározó mű is született, pillantsunk bele mindegyikbe, ismerjük a fontosabb téziseket, de olvassuk közösen azt, amelyiket jobban preferálják. Olvassunk kortárs irodalmat, amelynek a nyelve közelít a mai fiatalság nyelvhasználatához. Vitatkozzunk, érveljünk saját álláspontunk mellett, játsszuk el az Odüsszeia jeleneteit, nézzük meg filmen a Hamlet részleteit, és még ezernyi dolgot művelhetünk, olyan dolgokat, amelyek kizökkentik őket a megszokott kis világukból. Ahhoz, hogy megközelítő képet alkossunk az emberről, sok ezer oldalnyi tudományos művet kellene végigolvasnunk, történelmet, filozófiát, pszichológiát. Ahhoz, hogy nyitottá, toleránssá válhassunk más világok iránt, sok ezer kilométert kellene utaznunk. Ahhoz, hogy megtapasztaljuk a nyelv nagyszerűségét, különböző nyelvészeti tanulmányok fölött kellene sok órán keresztül gubbasztanunk. Ha nem lenne irodalom. De van. És az irodalom segítségével túlléphetünk önmagunkon időben és térben. És megismerhetjük a világot úgy, hogy hozzáértők szemüvegén keresztül vizsgáljuk.

A tanárok sokszor úgy gondolják, hogy nekik semmit sem kell tenniük, a fő cél csupán a tananyag leadása. A tanulók részéről ugyan elengedhetetlen az érdeklődés, a tanulni vágyás készsége, azonban úgy érzem, hogy a tanárnak igenis hatalmas beleszólása és döntése van afölött, hogy mit és hogyan csinál az óráján. Rengeteg módszer van, amely alkalmazható, számomra mégis 4 tanítási elmélet az, amelynek együttes alkalmazását beépíteném saját óramenetembe.

A behaviorizmus szerint a "gyakorlat teszi a mestert". Szerintük a tanulás egy viselkedésbeli változás, amely egy ingerre adott válasz létrejötte által következik be. Pedagógiájukban fontos a hosszas gyakorlás, a ténytudás és tartalmak prezentálása. Ez az álláspont tökéletesen alkalmazható a nyelvtan gyakorlásánál. A mondatelemzés, szóelemzés, morfológia szintjén alkalmazható leginkább ez az elmélet, hiszen csak gyakorlás során tökéletesíthető ezeknek az ismereteknek az elsajátítása. Itt a tanár az instruktor szerepében áll a diákok elé, frontális oktatás mellett a közös gyakorlásra is időt áldoz. Ahhoz, hogy elemezni tudjunk egy regényt, fontos, hogy ismerjük az adott korszakot, amelyben íródott. A stíluselemzés a stílusjegyek ismerete nélkül lehetetlen a tökéletes megértés, így a tanár fő feladata, hogy a tényanyagot is átadja. 

A kognitivizmus szerint az "agyunk egy számítógép". A memória aktív, szervezett információ-feldolgozó gépezet, az előzetes tudás pedig kulcsfontosságú a tanulásban. Ebben az esetben a tanárnak építenie kell a diákok előzetes tudására, ismereteire, tapasztalataira. A tanár csupán megfigyelő, segítő helyzetben lép fel. Egy adott irodalmi mű sokszor épít olyan élethelyzetekre, amelyekkel a tanulók már találkozhattak, így a sémák és forgatókönyvek segítséget nyújthatnak a megértésben. Ennek a pedagógiának a segítségével problémahelyzeteket látnak át a diákok.

A konstruktizizmus tanaival tudok leginkább azonosulni. Képviselői szerint az agyunk egy hálózat, ahol az agy maga hozza létre a belső modellek kialakításához szükséges információkat, a tanulás során pedig modellek és megoldások önálló konstrukciója történik. Pedagógiájuk szerint a tanulás projekteken dolgozva, társas kollaboráció révén történik, a tanár pedig együttműködő és együtt-tanuló társ. A kooperatív tanulás segítségével a diákok alkalmazkodó képessége nőhet, viszont mindenkinek a csoporton belül van egyéni felelőssége is. Lehet dolgozni tanulói kiselőadásokkal, csoportmunkával, projektmódszerrel, a lényeg, hogy a diákok is részesei legyenek a folyamatnak. 

A konnektizizmus pedig összefoglalja mindazt, amire egy mai, 21. századi tanárnak szüksége van, ez pedig nem lehet más, mint a digitális kompetencia. Ebben a pedagógiában a tanár csupán felvázolja a lehetőségeket, biztosítja a kreatív környezetet a tanulók számára, amelyben a résztvevők közösen bonthatják ki a számukra legizgalmasabb témákat. Hatékony "táptalaja" lesz ez a tanulásnak, viszont a munka nagy részét a diákok kreativitására bízza. A módszer tökéletesen alkalmazható a modern eszközök terepén, a tanár akár egy csoportot is létrehozhat, ahova a diákok feltölthetik kiselőadásaikat, érdekességeket a tananyaggal kapcsolatban. Ezen a felületen nem csak gyűjthetik, hanem rendszerezhetik is megszerzett tudásukat. 

Ezen a ponton el is érkeztünk az egyik legnagyobb kihíváshoz: a digitális világ területére. Míg mi, a digitális bevándorlók csak tanuljuk az interaktív eszközök használatát, saját diákjaink már bennszülöttként kezelik ezeket az eszközöket. Fontos, hogy ha nem is minden órán (mert a frontális oktatás igenis fontos a tényanyagok elsajátításában), de rendszeresen "törjük meg" az óra menetét digitális feladatokkal. Akár egy feladat is elég, hogy bevonjuk a diákságot, hogy közös tanulásra buzdítsuk őket. Ki ne szeretne interaktív táblával dolgozni? Ki ne szeretné, ha a világhálón keresztül pillanatok alatt értesülne a házi feladatról, vagy elérné a tananyagot? Sok tanár filmrészleteket, hanganyagokat visz be az órájára. De mi lesz akkor a diákokkal? Saját tapasztalatból kiindulva mondhatom, hogy ha magyaráznak, fele annyira sem érdekel a dolog, mintha én magam csinálhatnám. Az én kezemben legyen az irányítás, érezzem, hogy az én akaratomból történnek dolgok. A technológia csak akkor segít a tanulásban, ha a diákok ki is próbálhatják az interaktív táblát, és a részesei lehetnek a "játéknak". 

Mindannyian szembesülünk azzal, hogy a diákokat nem érdekli a tanulás, nem fogékonyak az irodalom vagy a nyelvtan szépségei iránt. A mi dolgunk az, hogy motiváljuk őket, kutassunk olyan területek iránt, amelyek izgalmasak, amelyek kizökkentik és meghökkentik őket a szó legpozitívabb értelmében. Csak a mi kreativitásunk szabhat gátat, miközben az eszközök szinte a kezünkre játszanak. 

Leendő tanárként saját diákkoromra gondolok vissza legszívesebben. Én azokat az órákat szerettem, ahol a tanár dinamikus, interaktív órát tartott. Ahol meghallgatott és gondolkodásra késztetett. Ahol kihangsúlyozta az összefüggéseket, és megértette a tananyagot. Ahol emberközpontú és segítőkész reakciókat kaptunk tetteinkre, Ahol kooperatív technikákat alkalmaztak. Ahol úgy éreztem, hogy a dolgok az én cselekvésemből következnek be, nincs külső kényszer és nem álltam külső nyomás alatt. Ahol a tanár igazságosan osztályozott, nem csak egy "megbélyegző" jeggyel, hanem szóbeli magyarázattal is, és ahol egy esetleges rossz jeggyel nem menthetetlen diáknak lettem elkönyvelve. Ezt a pedagógiát támogatom én is.

Végezetül egy videóval zárnám le tanári filozófiámat, amely rámutat arra, hogy a tanár mennyire sokrétű személyiség, nem csak egy tőlünk feljebb álló hatalom, hanem mentor is lehet. Ó kapitány, kapitányom!